Szuflé ezúttal palacsintából

Nemrég vendégségbe jöttek hozzánk a kollégáim. Gondoltam, valami egyszerű, de látványos desszerttel elkápráztatom őket, így a választásom a palacsintaszufléra esett, addigra Zsu már ódákat zengett róla úgyis! :) 

Tényleg nagyon hasznos, hogy a munka nagyja előkészületként is letudható, mégis frissen tálalod a finomságot. Készíteni kell ugyanis egy adag palacsintatésztát, amiről már a sajtos-sonkás paller kapcsán írtunk, és főzni egy kis cukrászkrémet, alias créme patissiere. Az ezek után desszerttálalás előtt sürgősen vízgőz felett felmelegítjük a krémet, hozzákeverünk egy kis narancslevet, narancshéjat és elvileg narancslikőrt, ami nálam szintén konyakká alakult. Felfújtról lévén szó, tojásfehérjéket habbá verünk, és ezt két részletben óvatos mozdulatokkal összedolgozzuk a vaníliás-narancsos krémmel. Ezt a masszát osztjuk aztán szét a palacsinták  belsejében, és vigyázva, nehogy összeessen a szuflé, félbehajtjuk a pallereket. Kivajazott tepsiben kerülnek a sütőbe, ahonnan 5 perc után kívül enyhén ropogósan, belül igazán krémesen lágyan távoznak. Porcukros kezünkkel legyezünk egyet a palacsinták felett és már mindenki elégedetten tömheti is magába a desszertet. Így történt ez az én vendégeim esetében is. Óriási sikert arattam vele, mindenki repetázott, holott a főni annyira nem is (volt) édesszájú. :)

 Én a sikerrel elégedett voltam, a palacsintáktól kicsit narancsosabb ízvilágra számítottam. Ebben valószínűleg én vagyok a ludas, hiszen a narancslikőrt egy egyszerű konyakra cseréltem... Ja! És nem tudom miért, de engem a madártejre emlékeztetett.

Töredelmesen bevallom, hogy amúgy rettentően elcsúsztam háziasszonyi teendőimmel akkor este, így ez az egyetlen egy fotó készült a remekműről. :/

Garnéla fokhagymásan

Mindig is szerettem a tenger gyümölcseit, de életemben talán 2szer, ha főztem ilyet, így izgalommal vágtam bele a recept elkészítésébe. "A nagykönyv szerint" fokhagyma nélkül nem készülhet tenger gyümölcseiből semmiféle étel, így aztán sok elrontanivaló sem akadt. :) 

Kiindulási alapot 24 nagyobb garnéla, 1-2 chili (nálam csak szárított volt itthon, de azt hiszem ez annyira nem volt gond, tekintve, hogy mi annyira nem rajongunk a csípős dolgokért) és 6 gerezd fokhagyma jelentett. A rákocskákat megpucolni nem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt elképzeltem, mert odáig még csak ment, hogy levágom a fejüket (Tényleg, kinek jutna eszébe rajtahagyni?? csak nem szeretné, ha visszanéznének a vacsora alanyai!?), viszont én az első darab pucolásakor nagy lendülettel a farkát is lehúztam, mert olyan könnyen jött a páncéllal együtt. Na aztán kicsit finomítottam a technikán, csökkentettem a lendületen és a többi 23 már farkastul került a tányérunkra. 

A kis edénykékbe, amibe először beletettük az aprított chilit és a fokhagymát, olajat és vajat vegyítünk, majd a forró sütőben összeolvasztjuk, és óvatosan, nehogy a forró olaj ránk fröccsenjen, beletesszük a rákokat. 6 perc alatt gyönyörű rózsaszínre pirulnak, így  már jöhetnek is az asztalra, hogy kevéske friss petrezselyemmel meghintve pár szelet kenyérrel bevégeztessen a sorsuk. Isteni! Vétek lett volna kihagyni! Ahogy Zsu példája mutatja, még a kevésbé nagy tengeri herkentyű rajongók is rászokhatnak! ;)

Kecskesajtsaláta

Én nagyon szeretem a sajtokat, ez alól a kivételt a büdös sajtok jelentik. A kecskesajt viszont valahogy eddig elkerülte a figyelmemet. Bízva Zsu tapasztalatában e téren nem sajnáltam a pénzt  egy jobb féle megvásárlására,  és mikor legutóbb nálam járt a mindig fogyózó barinőm, gondoltam meg is van egy gyors vacsi. A híres nevezetes mesclunt 3 boltban is kerestem, nem találtam. Maradt a sima mezei jégsaláta, ami pontosan tudom, hogy nem a legjobb, hiszen az intenzívebb zöld ízek mellett érvényesül a kecskesajt igazán, de ebből kellett gazdálkodnom, és azért így is remekül sikerült! ;) 

Számomra a legnagyobb meglepetést a dió okozta. Ahogy azt már tudjátok, én nem vagyok egy nagy dióimádó. De amit a szakácskönyv ír, azt igyekszem betartani, így végigcsináltam a diós macerát (értsd: diót leforrázni, lecsöpögtetni, megszárogatni, és aranybarnára grillezni, majd sóval meghinteni) és valami eszméletlen jó illata lett (meg persze íze is, de ezt akkor még nem tudtam, csak sejtettem)!!! Szerintem nagyon hasonlított a pattogatott kukoricára, de ezzel a véleményemmel egyedül voltam.  

A dió elkészülte után jöhetett a bagettszeletek megpirítása, majd jól bedörzsöltem fokhagymával, majd jön a meg nem pirított félre a finom sajt, és ezzel mehettek is vissza a szeletek a grillbe. 

Egyszerű fokhagymás öntetet ír hozzá a recept, amibe némi dióolaj is járt volna, de az nem volt itthon, helyette maradt a "csináld-magad dióolaj", amihez még olívaolaj és fokhagyma került. 

Végül a zöldet a dióval és az öntettel összeforgattam, és tálaláskor mindenki megfelelő mennyiségben kapott a tányérra emellé még a kecskesajtos falatkákból is. Mit ne mondjak, rohamosan gyorsan ürült ki mindenki tányérja!  :) Azt hiszem, gyakran készül még ilyen kiskonyhámban!! :D