Az úúúgy volt, hogy én már az első nyári kánikula környékén nekiálltam a híres, hűvös, francia citromtortának. Csak az élet közbeszólt. Nem kicsit. Najó, annyira nem is nagyon. De közbeszólt. Elég egyértelműen. Első gondolataim között az volt, hogy én nem tudok ilyen omlós tésztát csinálni, ezért a biztonság kedvéért vettem egy előre elkészített tésztát is. Már akkor tudnom kellett volna, hogy nem volt megfelelő a csillagok állása a citromtortám megérkezéséhez. Ezt akkor bár tudtam, de nem sejtettem, így minden félelmem ellenére nekiálltam a tésztának. Előtte pedig már elkészítettem a krémet is. Tudjátok, azt a gyorsat: tojás+ tojássárgája + cukor, aztán + tejszín +citromlé + citromhéj. Itt mondjuk leginkább az időhatározón van a hangsúly, tehát ELŐTTE elkészült a krém. A tésztám pedig sehogy sem akart jó lenni. Utólag persze nagyokosan, vagyis 'nagyügyesen', hiszen már tudjátok azóta milyen szuper tésztám lett!, azt mondom, túlparáztam. Mert az első pár percben mindig úgy néz ki, mintha nem akarna összeállni a tészta. De ha nem adod fel menni fog az. Kivéve ha az ember lánya megrögzötten akarja. Mert akkor annyira gyúrja és hogy túlgyúrja. Más magyarázatot nem találok rá ugyanis, hogy szó szerint nem jutottam előrébb a cafatoknál... Itt volt az első bukta, a tésztának nehezen csúfolható szörnyszülött ment a kukába. Gondoltam, milyen jó, hogy előrelátó voltam, nesze neked bolti tészta, nyertél! Hát nem nyert. A forma besegített neki. Meg a tapasztalatlanságom, mert az elősütésnél a kapcsos, jelen esetben alsó lap felnyomva kiemelhető tortaformámat csak úgy simán tettem be a sütőbe. (Zsu tanácsát, azaz a megoldást lásd az almatortás bejegyzésemben.) Amikor pedig az első percek letelte után kivettem a sütőből a formát, rosszul fogtam meg és az alsó lap a tenyeremen volt ugyan, viszont a FORRÓ(!) széle a formámnak szépen rásiklott a csuklómra. Mindenki fantáziájára bízom, hogy mennyire hangos sikítozások közepette és milyen gyorsan dobtam le az egészet úgy, ahogy van a padlóra... Pár szerencsésnek nem kell a fantáziájára támaszkodnia. Ezzel a lendülettel persze ment a krém is a kukába, mert őszintén szólva a tészta nélkül valahogy túl savanykás volt a finnyás égett csuklójú énemnek és különben is addigra a citromtorta mindegyik részét nagyon ellenszenvesen tudtam csak szemlélni. 1 szó, mint 100 nem lett citromtortám.
Aztán úgy alakult a helyzet, hogy pár napra elutaztunk a szüleimhez, és gondoltam hátha egy új helyszín majd kicsit túllendít a kezdeti nehézségeken. Valamennyire jól gondoltam. Türelmetlen típusként a tésztával nem próbálkoztam többet az almatortáig, tehát az a bolti volt, és a krém is ment másodszorra is. Az eredmény nem volt rossz, de határozottan állítom, hogy nekem nem lesz a kedvencem, egyszer megkóstoltam, ennyi volt köszönöm. Talán majd ha egyszer eljutok egy francia cukrászdába... És akkor jöjjön a harmadik kudarc: fotók készültek, de nem az én gépemmel, így még várok rájuk. Lassan egy hónapja. Ígérem ha egyszer megszerzem, felteszem rögtön ide. A bénázásomat legnagyobb örömömre nem sikerült megörökíteni. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése